Wieszt József (1951–2007) grafikus- és festőművész emlékkiállítása
A dorogi születésű, a munkásságuk révén szorosan a településhez kötődő művészek hosszú sorához – amely sorban olyan jeles, a magyar művészettörténet által is magas szinten jegyzett alkotókat tarthatunk számon, mint Koszkol Jenő és Rauscher György – egy jelentős életművet teremtő grafikus-festőművész csatlakozott az XX. század utolsó harmadában: Wieszt József. Az 1951-ben született, 2007-ben eltávozott művész munkásságát mérlegelvén most már biztosan kijelenthetjük: fájdalmasan korán zárult le rövidre szabott életútja és alkotói pályája. Aktív művészeti tevékenységét az egri tanárképző főiskolán 1973-ban befejezett tanulmányokat követően kezdhette meg, vagyis csak három és fél évtized adatott meg életműve megalkotására, amely kezdetben a magyar grafikai művészetek fővárosához, Miskolchoz, majd rövid ideig Szentendréhez, és 1989-től haláláig szülővárosához, Doroghoz és Esztergomhoz kapcsolódott. Vagyis a fővárosi művészeti pezsgéstől mindig távol, vidéki színtereken, nem egy periódusban magányosan élt és tevékenykedett, de munkálkodását így is néhány kiemelkedő szakmai siker, és elismerő kritikai visszhang kísérte: a szakma, a kollégák tudták, számon tartották, hogy a rendkívül magas színvonalú modern magyar grafika egyik legtehetségesebb művelőjeként készíti műveit. A kortárs magyar művészeti lexikon 2001-ben megjelent harmadik kötetének Wieszt-címszava részletesen felsorolja elismeréseit és szerepléseit: így a rangos, három esztendőre szóló Derkovits-ösztöndíj elnyerését, vagy a Babits Mihály-pályázat díját, a Honvédelmi Minisztérium három éves ösztöndíját, valamint számba veszi a Miskolcon, Pécsett és külföldi városokban rendezett önálló tárlatait, a szakmai seregszemléken, így legelsősorban az Országos Grafikai Biennálékon való fellépéseit. A lexikoncímszó Wieszt József művészetének lényegi vonásait két rövid mondatban összegzi: „A klasszikus grafikai eljárással megoldott nyomatainak központi témája a társadalom önpusztítása és az ember természethez való viszonya. Hasonló alapállással festi képeit a magányról.” A magyar grafikai művészetben az 1960-as években megnyílt felívelést, majd a hetvenes években megélt fénykort követően – amelynek alaphangját olyan korszakos alkotó életműve teremtette meg, mint Kondor Béla – seregnyi ironikus-groteszk szemléletű, tehetséges fiatal művész lépett fel: a Rékassy Csaba, Somogyi Győző, Szemethy Imre, Almásy Aladár, és a dorogi alkotóhoz hasonló problémaérzékenységű Prutkay Péter és társaik műveivel jellemezhető, domináns áramlatba kapcsolódott be alkotásaival Wieszt József is.
Művészeti hagyatéka arról tanúskodik, hogy kétszólamú alkotó volt, aki a grafikai és a festői kompozíciók körében is otthonosan mozgott és dolgozott. A kiállításokon való szereplései és önálló kollekcióinak hazai és külföldi tárlatai alapján mérlegelve – megismerve műveinek elismerő kritikai fogadtatását is –, és fennmaradt alkotásait szemlélve is úgy ítélhetünk, hogy elsősorban a grafika ágazatában alkotott jelentőset és maradandót: Wieszt József elsősorban egyedi és sokszorosított grafikákat készítő grafikus volt, aki rajzokat, és hallatlan precíz kivitelű, a nagy mesterek igényességével kidolgozott, fantasztikusan érzékeny sokszorosított grafikai lapokat: rézkarcokat, rézmetszeteket, aquatintákat alkotott. Művei hol a megjelenítő vonal kifejezőerejére, hol a foltok puha, festői hatásvilágára hangoltak a fekete és a fehér ellentétei között villódzva, a szürke megszámlálhatatlan árnyalatát megjelenítve és kiaknázva. A művészetét átfogón elemező Goda Gertrúd művészettörténész jegyezte fel Wieszt József grafikai világáról: „Konokul hitt saját természetelvű szemléletében, ami gyakorlatilag meghatározója lett művészetének. Olyannyira, hogy később is sokszor képes volt elmenni – közönsége nem kis örömére – egy egészen új biedermeier világig. Holott valójában Dürer tanulmánylapjait, Vermeer intim világát, Rembrandt grafikáit tartotta követendőnek és örök érvényűnek.” A hadieszközöket, a hajókat, a tengeralattjárókat, a repülő alkalmatosságokat megjelenítő lapjain „… az emberi alkotás, a civilizáció helyét és értelmét boncolgatja, s próbálja elhelyezni azt a természet nagy egészében. A hangsúly a leleményes, nagy, egykor korszakalkotónak vélt találmányokra helyeződik, s azok történetét montázsszerűen járja körül.” Művei sorában nincsenek könnyed, vidám képi láttatások, de a feszült, drámai állapotjelzések mellett rendre fel-feltűnnek ironikus-groteszk szólamok, már-már megmosolyogtató gesztusok is. Az egyik, az ezredfordulón keletkezett Wieszt-kép talányos címet kapott: A dorogi flotta első eocén típusú Nr. 3. zászlóshajója elhagyja a kesztölci kikötőt. És valóban: a képen a baljóslatú ég alatt egy fantasztikus hajótest szeli a hullámokat. Tudjuk, hogy jóllehet a Duna nem túlságosan távol hömpölyög – maga Wieszt József is megörökítette egy-egy képén a folyó víztükre fölé magasodó, lábakon álló szénrakodó-építményt –, és sok csoda megesett már ezen a vidéken, de azért Dorognak még sincs, és valószínűleg sohasem volt hajózó flottája, és Kesztölcnek sincs, és nem volt kikötője. Illetve a fantáziavilágban lehet, hogy volt és van: mert így egymásba mosódik a múlt és a jelen, a valós és a képzelt, és kérdések ágaskodnak, kétségek támadnak, feltételezések körvonalazódnak, felfedezések születnek, igenek és nemek feleselnek egymással. Feszültség indukálódik a valóság és a mű valósága között, észrevétlenül, finoman egymásba csúsznak a dolgok, felismerésekké kristályosodnak a képi konklúziók.
Az ezredfordulóhoz közeledve, az 1990-es évek első felétől aztán – bár már korábban is festett – dorogi műtermében a grafikától fokozatosan a festészethez fordult: a fekete-fehér kizárólagossága, a finoman megrajzolt részletek, a precíz kivitel, az aprólékos kidolgozás helyett egyre inkább a gazdag színhatásokra alapozó, a szabadabb képalkotásnak teret engedő táblaképek: elsősorban tájképek és városképek megalkotása foglalkoztatta. Kisméretű és középméretű kompozícióit farostlemezre és vászonra olajjal festette, akvarelljeit és pasztelljeit papírívekre rögzítette. A hagyományos képformátumot és képalkotási metódusokat tiszteletben tartotta: ragaszkodott a valóságelemeknek a látványhoz hű megjelenítéséhez, de gyakran átértelmezte motívumait, fegyelmezetten szembe fordult a valósággal, ám szabad utat engedett a kifejezőeszközöknek és elrugaszkodott a merev szabályoktól, nemegyszer ismeretlen területekre merészkedett. Műveinek vissza-visszatérő tárgya, közege a természet és az ipari táj, az épített környezet, a városkép volt, amelyek sorában nagyszabású festői kompozíciókkal emlékezett meg a new yorki ikertornyok lerombolásáról, de számunkra mégis a konkrét, sokszor ma már nem létező, de beazonosítható dorogi részletek, objektumok megörökítése a fontos. Festészetének talán legérdekesebb fejezete az ipari jellegű épületek és szerkezetek már-már bensőséges lírát, költői mondandókat tolmácsoló megidézése. Hosszan kell tanulmányoznunk a csaknem mindig néptelen terekkel tüntető műveinek sorát, hogy alkotásain emberalakokra bukkanunk: a Wieszt-kompozíció csaknem mindig a természet és az ember egymástól való eltávolodására és elszakadására, véglegesen és végletesen megbomlott viszonyára, az elidegenedésre, a magányra, valamifajta kiürülésre, végső kiábrándultságra emlékeztet ez ember jelenléte nélkül. Hideg-rideg, merev, elidegenedett világnak minősíthetnénk az e művész által elénk tárt valóságot, ha nem jelenne meg oly sok művön a természet, és nem érezhetnénk át a természet szeretetének és tiszteletének elhivatott tolmácsolását.
Wieszt József munkássága immár a magyar művészet, s Dorog művészeti múltjának egyik lezárt, fontos fejezete, amelyet majd tágabb körökben időszakonként újra meg újra fel fognak fedezni. És a Wieszt-munkásság egyben szervesen illeszkedik ahhoz a dorogi művészeti hagyományhoz, amelynek továbbépítéséért ő is, mint kiváló elődei és kortársai, az eredeti, egyéni arculatú, komoly mondandóval felruházott művészet megalkotásáért fáradozott. Ez az emlékkiállítás, mint a korábban megrendezettek is, csak mintegy felvillanthatja törekvéseit, csupán vázlatosan rajzolhatja meg ránk hagyományozott alkotói termését – sok-sok, ma még számunkra ismeretlen mű felbukkanásában bízhatunk, mint ahogy sok, szélesebb körben ismeretlen alkotást vonultathattak fel most is a rendezők. Olyan alkotásokat tudhatunk magunkénak, amelyek azt igazolják, hogy bár a művész személyes életútjának kétségbeesett küzdelmeivel, sorsa alakulásával nem hódíthatta meg a teljességet, művei mégis egy, a szellemiségek és költőiségek által éltetett, a kor, a XX. század utolsó harmadának kemény tanulságaival szembesítő, eszményi világba kalauzolnak.
Wehner Tibor
(Elhangzott 2022. január 21-én Dorogon, a Dorogi Galériában, Wieszt Józsegf grafikus- és festőművész emlékkiállításának megnyitásán.)